Moron Andrus halála

Moron Andrus egy Isten háta mögötti kantinban üldögélt és búskomoran kortyolgatta az italát. A nem sokkal előtte táncoló twi’lek volt az egyetlen jó dolog a mai napban – pedig ez a nap még el sem kezdődött igazán. Akaratlanul is vissza-visszagondolt arra, hogyan került ide.

Egy nap felkelt és arra eszmélt, hogy üzenetet kapott az édesanyjától. A nő azt írta neki, hogy jöjjön el ide, ő már ott lesz és onnantól kezdve örökké együtt lehetnek. Andrus anyjáról két dolgot kell tudni: sosem szerette igazán a gyermekét és már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából. Andrus ott volt aznap, a sötét fővárosi éjszakában. A szeme láttára lőtték agyon az édesanyját. Nem sokkal ezután vették fel az akadémiára, ami kész csoda volt, a körülményeket tekintve. Sokak számára csak nagyon nehezen gyógyulnak az ilyen érzelmi sebek. Andrus is ilyen ember.

Amikor megkapta az üzenetet, felkapta a sugárvetőjét és olyan gyorsan idejött, amilyen gyorsan csak megtehette. Nem szólt a barátainak, a bajtársainak, vagy a még megmaradt rokonainak; csak ő van és a sugárvetője. Ma alighanem idejön az a valaki, aki képes volt eljátszani vele ezt a kegyetlen trükköt. Ha ez megtörtént, Andrus itt helyben ki fogja oltani az életét. Ezt már az anyja emlékéért is köteles megtenni.

Néhány pohárka után lépteket halott a háta mögül. Úgy tett, mintha már matt részeg lenne, vagy teljesen süket.

A fickó melléült, Moron eleinte csak a kezét és a poharát látta.

- Nem kell tettetni – szólalt meg az ismeretlen alak. – A magadfajta bári patkány még akkor is józan, ha már az asztal alatt pihen!

- Ezek szerint maga az – állapította meg az egyértelműt Moron.

- Hm… én én vagyok, ez meglepő – dünnyögte a férfi.

Andrus megpróbált a lehető legészrevétlenebbül a fegyveréért nyúlni. Már el is érte a markolatát, amikor a vállára csapott az alak.

- Nem vagyok bolond, fiam. Két emberem áll az első kijáratnál, szintén kettő a másodiknál és van egy morcos vuki, aki egyfolytában figyel engem. Ha előhúzod azt a sugárvetőt, az lesz az életed utolsó cselekedete, érthető?

- Sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű – engedte el a fegyverét Moron.

Ha már ilyen végtelenül reménytelen helyzetbe került, felmérte az idegen arcát. Ember volt, úgy az ötvenes éveiben járhatott. Az ősz haján nem látszott kopaszodás nyoma, az arcán sebhelyek ékeskedtek, a szakállán meg ott csüngött valami kajamaradék. Úgy tűnt, a könyörtelenebb fajtához tartozik.

- Miért csaltak ide? – törte meg a pillanatnyi csendet Moron.

- A Birodalom holtan akarja látni önt, semmi személyes. Maga holnap ilyenkor már nem lesz életben, de addig még maradt egy kis időnk.

- Mihez? – húzta az időt, amíg ki nem eszel valami okos menekülési tervet.

A szeme sarkából próbálta beazonosítani a fickó embereit.

- Beszélgessünk. Sok nyers adatot olvastam magáról, de a jelleméhez még nem volt szerencsém – eközben egy pincér elé rakott valami alkoholos italt.

Nem kért érte semmit, de ezt sem mondta, hogy ez a ház ajándéka.

- Az én nevem Mal Berrick. A szüleimnek megvolt a maga névválasztási hóbortja, addig találgattak, hogy a lehető legrosszabbat adták. De én mégse mondanám magamat valami elégedetlennek. Ott végeztem ahol, és azt csinálom, amit, de tudja mit: én szeretem ezt az életet! Persze mások életét elvenni már egy másik dolog, ám ez van. Senki és semmi sem tökéletes. Mi van önnel? Milyen az ön élete?

- Leginkább az őrült szóval jellemezném – gondolt bele Andrus. – Megvannak a maga örömei, és sok dolgot szeretek benne. Az egyik ilyen az, hogy mindegy, milyen reménytelen helyzetbe kerülök, mindig megúszom valahogy.

- Ismerős. De csak ne célozgasson – vágta rá az öreg. – Én hiszek abban, hogy bármennyire is értelmetlennek tűnik valami, mindig megvan a maga rendetetése. Vegyük például ezt a helyet. Tudja, mi a neve?

- Mactosh kantin – vágta rá a férfi. Közben már kezdte unni, hogy képtelen kiszúrni Berrick embereit. Minden esetre, még nem adta fel a harcot.

- Nem ezt a retyvatelepet… hanem a bolygót – ingatta a fejét Mal.

- Okla-Mokla – válaszolt Moron.

- Igen, így hívják, és ez a név tökéletesen példázza a helyzetünket – dörmögte Berrick. – Amikor kétezer évvel ezelőtt a Köztársaság megtalálta ezt a világot, még a Minos nevet viselte. A helyiek nyelvén annyit tett, hogy Otthon. Na már most, az itteniek csatlakozni akartak a Köztársasághoz. Amint ez sikerült, a felelős államok vezetői úgy gondolták, át kellene venni a Basicet, mert úgy könnyebb dolguk lenne a be- és kivándorlóknak. A döntés elfogadása után jött egy kulturális mozgalom, aminek annyi volt a lényege, hogy a Köztársaság miatt a Minos ne dobja el a kultúráját. A politikai vezetők természetesen tiltakoztak, mert nekik a kultúra nem jelentett valami sok hasznot. Ám a mozgalom tagjai nem adták fel, idővel egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk, na, ekkor jött egy ballépés.

Moron csak ült és hallgatta, amit a férfi mond, pedig már sikerült kiötölnie valamit.

- A politikusok úgy döntöttek, a nyelvátvételi dolgok miatt az lenne legjobb, ha a Minos nevét lefordítanák. Az Otthon név meglehetősen egoista lenne egy, a galaxis szélén lévő világnak, ezért máris muszáj volt átnevezniük. A kulturális mozgalom miatt, azt tartották a legjobbnak, ha a bolygó új neve az Okla lesz. Ez nekik egy amolyan bölcsesség és jólét isten volt. Természetesen a mozgalom tagjai nem értettek egyet a döntésükkel, szerintük a Takra nevet kellett volna adni a bolygónak. Takra az ő védelmező istenük. No, erre már a nép is lépett. Szerintük nekik kéne eldönteniük, hogy mi legyen a hazájuk neve. Két javaslattal álltak elő, a Moklával, meg a Poklával. Az előbbi a tudás, az utóbbi pedig a háború istene. Ezután az történt, ami az ilyen esetekben természetes. Mindenki ment mindenkihez, ez társult azzal, amaz összeveszett amazzal. A végéből pedig a nagy Minos névháború lett. Ez a sok barom huszonkét éven át gyilkolta egymást, csak azért, mert nem tudták eldönteni a bolygójuk nevét. A végén a Köztársaság avatkozott be, azt mondták nekik, hogy kizárják őket a rendszerből, ha tovább hadakoznak. Így hát a felek békét kötöttek.

Moron már csak az alkalmat várta.

- A békeszerződés feltételei szerint a Minos új neve Okla-Mokla-Tokla-Pokla lett. Magától érthető módon, az eljövendő években rendkívül lecsökkent a távolról érkezett látogatók száma. A fejesek kilogikázták, hogy ennek köze lehet az új névhez. Úgy döntöttek, a Tokla-Poklát leveszik a végéről és így csak az Okla-Mokla maradt. Hát… így sem téved ide túl sok ember. Csak a sok marha. De maga okos embernek tűnik, Mr. Moron. Nincs itt semmi keresnivalója...

- Nincsenek emberei – törte meg a hosszas szövegelést Andrus. – Már ötször átfésültem a terepet, senki sem marad ugyanazon a helyen. Márpedig az őrök állni szoktak, nemde? Csak maga van, meg én – azzal cselekvésre szánta el magát.

Andrus előrántotta a fegyverét, Berrick reflexből kiverte a kezéből. Moron nem sajnálta túl sokáig a dolgot, lerángatta az öreget a székről, aztán a földön folytatták a bunyót. A pilóta már egész eredményesen püfölte Berrick egyre torzabbá, véresebbé váló arcát, amikor egyszer valaki megragadta őt – a hátánál fogva.

- Tévedett – röhögött fel a földön fekvő Berrick.

Andrus egy pillanatra farkasszemet nézett a dühödt vukival, aztán a bundahegy elengedte. A férfi csodálkozott a történésen, minden esetre, harcra készen a vuki felé fordult. Az értelmes állatszerűség felmordult, aztán izomból tökön rúgta a hősünket. A lázadó azt hitte, a golyói mindjárt dinnye nagyságúra dagadnak, miközben szépen lassan felkúsznak az agyáig.

Amikor már úgy tűnt, hogy nem lehet rosszabb, Berrick feltápászkodott a földről, magához ragadott egy fémszéket, és egy jókorát sózott vele a férfi fejére.

Andrus azonnal elvesztette az eszméletét.

***

Hol vagyok? – suhant át Moron gondolatain, amint magához tért.

Érdekes módon, nem volt megkötözve, sőt még az ágya is egészen kényelmes volt. Az ablakon kinézve szó szerint csillagokat látott, azaz most egy űrhajó fedélzetén van. Nem látott őrt a közelében, ezért úgy döntött, kimegy a kabinból és körülnéz.

Mivel a fegyverét, a tartalék fegyverét és a tartalék-tartalék fegyverét már rég elvették tőle, tudta, hogy hamar vége lesz a játszmának, ha felfedezik.

- Áh, szóval, már megához tért – dünnyögte Berrick, amint Andrus kitette a lábát a kabinból. Az öreg két méterre sem volt tőle. Mögötte az a vuki is ott volt.

- Mit akarnak velem? – kérdezte többé-kevésbé (de inkább kevésbé) tehetetlenül.

Berrick megfordult és megindult a pilótafülke irányába. – Jöjjön – intett Andrusnak.

A pilóta úgy döntött, most inkább nem csinál bajt, majd később, amikor esélye lesz. Vett egy mély levegőt, aztán a fogva tartója után eredt.

- A vuki miatt ne aggódjon, ő csak akkor támad, ha ön is.

- Ha már itt tartunk: illik tökön rúgni valakit?

- Sheela lány, neki lehet – célzott a vukira az öreg.

- Lány?! – dülledtek ki Andrus szemei.

Sheela felmordult, aztán majdnem adott egy taslit a fogolynak.

- Legközelebb nem lesz képes türtőztetni magát – figyelmeztette őt Berrick. Sheela helyeslő mormogásokkal támasztotta alá az elhangzottakat.

Utána már senki sem szólt semmit senkihez.

A két férfi és a fiatal – két méter magas – vuki elérte a pilótafülkét. Ott egy igen különös kinézetű feeorin kormányzott. Azért volt olyan különös ez az egyén, mert a testmagassága a szokásos kétszázhúsz centi helyett megrekedt úgy száznegyven környékén. Andrus még az életében nem látott ilyet, de inkább nem kötött bele fölöslegesen senkibe. Inkább csak gyorsan felmérte őt és összerakta a fejében, miként fogja semlegesíteni, ha belekezd a nagy szabadulási kísérletébe.

- Megérkeztünk – jelentette mély hangon a feeorin. A szokásos rázkódása és egyéb macerák után a hajó kilépett a Hiperűrből.

- Köszönöm, Tras – mondta Berrick, aztán Moron felé fordult. – Nézze! – mutatott az ablak felé. Ha már itt tartott, akkor ő is szemügyre vette a kilátást.

A Sorcerer állomás dicsőségesen állt a nagy semmi kellős közepén. Errefelé egy szem csillagködöt, bolygót, aszteroidát sem lehet találni. Az égadta világon semmi oka sincsen annak, hogy bárki is idetelepítsem egy akkora létesítményt, mint ez.

Andrus egy ideig meredten figyelte a bázist, aztán az álla is leesett, mikor közelebb értek. Hirtelen egy Nabulon-B2c húzott el a fejük felett. Az oldalára a Lázadás már megszokott szimbólumát festették, valamint a „c” betűcske rendeltetései is példásan látszottak rajta. Berrick hamarosan magyarázni kezdte a dolgokat.

- Látja azokat a nehéz turbólézer ágyúkat? – mutatott a cirkáló törzsére. – Ezeket még egy romosabb csillagrombolóról emeltük le. A Mass of the Oppressed hadművelet után a Lázadás nem mondott le az olyan hajóról, amelyek fel tudják venni a harcot egy csillagrombolóval. Nekik később megoldotta a dolgot a Mon Calamari szállítóhajók felfegyverzett változatai, de azokból mi nem kaptunk. Maradt az improvizálás. Abban mindig is jók voltunk.

- Kik maguk? – kérdezte kerek szemekkel Andrus.

- A múltkor azt mondtam magának, hogy a Birodalom holtan akarja látni önt. Ez ránk is tökéletesen igaz. Mi vagyunk az Exodus sejt, a Lázadás mocskos kis titka, amit úgy le akarnak söpörni az asztalról, hogy már mindenki elfelejtette a nevünket. Az a hajó ott a Calysto, a megjelölése Nabulon-B2c, sosem készült több ebből az osztályból. Mint azt korábban is láthatta, a hajó fegyverzete nehéz turbólézer ágyúkkal lett megtoldva. Emellett felfejlesztettük a meghajtását, megerősítettük a burkolatát, további fegyvereket raktunk rá és még beleszereltünk még néhány pajzsgenerátort is. Emiatt kellett neki egy második reaktor is. A Calysto nem csak fel tudja venni a harcot egy csillagrombolóval, de meg is tett már. Jelenleg 2-0 az állás.

- Hatásosnak tűnik… de ha maguk velünk vannak, akkor mi volt ez a cirkusz?

- Pont ezt akartam magyarázni önnek a bolygó nevével. Semmi értelme sincs, de mégis szükség volt rá, pont ahogy ránk. Háború van, fiam, márpedig egy háborúban nem lehet folyton a jófiút játszani. A győzelemhez az embernek be kell piszkolnia a kezét, na, ez az, amit a Lázadás képtelen megtenni. Ezért van szükségünk ránk. Az Exodus sejt nem megy vissza a pilótáiért, ha bajba kerül valahol. Mi nem fogunk elveszteni egy csatát azért, mert egy cirkálót nagyon nem akarunk elveszteni. És mi végképp nem fogjuk elveszteni az embereink felét, csak azért, mert egy társunk korábban fogságba esett. Ő baja, kellett neki pattognia. Minden esetre, mi nem tartjuk magunkat rossz fiúknak, sőt, nem is vagyunk azok. Mi is a jóért küzdünk, mi is a galaxis szabadságáért halunk meg, akárcsak a Lázadás többi része. Csak az eszközeink mások. Mi hajlandóak vagyunk meghozni a nehéz döntéseket.

- A Lázadás ezért tűri meg a létezésüket – állapította meg Moron. – És mi van velem? Nekem mi a szerepem ebben az egészben?

- Önnek választást kínálunk. Felkísérjük az állomásra, adunk pár nap gondolkodási időt, aztán eldöntheti, hogy visszamegy a Windre, vagy jön a Calystora. Azért kapja meg ezt a lehetőséget, mert kellenek a pilóták. Maga pedig a jobbak közé tartozik.

- Akkor miért mondta, hogy holnap ilyenkorra halott leszek?

- Csak kevesen utasítják vissza az ajánlatot, én már érzem, hogy maga nem fogja. A dolgok zökkenőmentessége érdekében, hét és fél óra múlva a Wind hős kapitánya értesül róla, hogy maga már nem él. Mindenkit halottnak nyilvánítanak, aki ebbe a sejtbe tartozik. Ha mégis visszautasítaná az ajánlatot, akkor csodák-csodájára tévesnek bizonyul a halálhíre, visszamegy hozzájuk és soha egy szót sem mesél senkinek sem arról, amit itt látott.

- Értem – bólintott rá a férfi.

***

Három nap telt el azóta, hogy feltették neki az ajánlatot. Andrust egyelőre a sejt állomásán tartják, de már így is kerítettek neki egy gépet – ki ne essen gyakorlatból. Egyelőre még nem hozta meg a döntését, bár már kezd körvonalazódni benne, hogy mit is fog választani. Jó a kaja, van melegvíz és az új társai is rokonszenvesnek tűnnek. Tökéletesen el tudna lenni ebben a környezetben.

Ám ők mégsem az igazi társai. Ők nem az igazi barátai…

Mint mindig, Andrus a reggeli procedúrák után most is a főhangárba indult, hogy tegyen néhány kört az állomás körül. Útja során mindenki köszönt neki, a legtöbben a nevét is meg tudták jegyezni. Ellenben neki elég rossz a névmemóriája. Csak úgy tudta megjegyezni a fontosabb alakok nevét, hogy felírta őket egy listára és minden este megpróbált fényképeket párosítani hozzájuk.

Ahogy a névmemóriáját átkozta, megékezett a hangárba. Az elmúlt napokban használt X-szárnyú a jókora helyiség közepén állt, már előkészítették a felszállásra –  hogy könnyebben meg tudja hozni a döntését, állandó felszállási engedélyt kapott, így most azonnal felszállhat a gépével.

Útközben megakadt valami a szeme sarkában.

Egy szakadtas, barna köpenyt viselő alak feküdt a sarokban. A csuklyája miatt nem lehetett valami sokat látni az arcából, Andrus negyven-ötven év közé tette. Általában nem szokták őt érdekelni az ilyen csövesnek látszó szerzetek, de egy ilyen alaknak azért mégsem egy hangárban kellene pihennie. Érdekes módon, úgy tűnt, rajta kívül senkit sem érdekel az egész. Andrus úgy döntött, beszél a fejével.

Odasétált hozzá, mire felhorkant az öreg.

- Te vagy az az új arc, nem? – nézett fel a csuklyája alól.

- Moron Andrus – mondta a férfi. – Ön? – adta meg neki a kellő tiszteletet. Ő magázza, ha tegezik őt, ha nem.

- Az már végképp nem számít, hogy ki vagyok én.

- Rendben – forgatta a szemét Moron. – Akkor azt mondja meg, hogy mit keres itt? Ha nem tudná, ez egy katonai létesítmény. Itt nem lehetnek koldusok.

- Te csak ne üsd bele az orrodat abba, amit nem értesz. A többiek békén hagynak, neked is azt kéne tenned. Ezt nem kell feltétlenül fenyegetésnek venned.

- Azért tudni szeretném, hogy került ide egy koldus – erősködött a férfi.

- Ez egy végtelenül egyszerű történet. Szívtam valamit, amit nem kellett volna, az meg olyasmi láttatott velem, amit nem lett volna szabad. A megszállottja lettem a képnek, addig hajkurásztam, amíg ide nem juttatott engem… – a szavait a Moron által már sajnos jól ismert riadóztatás szakította félbe.

Hirtelen mindenki mindenhova szaladgálni kezdett.

- Na, kezdődik – dünnyögte az öreg. Lejjebb húzta a csuklyáját és úgy tett, mintha már el is aludt volna.

Moron értetlenül állt egy ideig, aztán kinézett a hangár nyílásán – amit egy kék erőtér tartott légmentesen. Egy hatalmas, fekete csillaghajót látott maga előtt, a robosztus bestia látványa megigézte egy pillanatra. Ekkor csak állt és meredten figyelte a hét és fél kilométer hosszú titán vöröses lövegtüzét, valamint a megállás nélkül záporozó rakétáit. Már csak a bestiát kísérő TIE vadászokból is látni lehetett, hogy birodalmi konstrukcióról van szó. Valami újról.

Hirtelen eszébe jutott, hogy fel kéne szállni a géppel, hogy harcolhasson, vagy szükség esetén elhúzhassa a csíkot. Amint ezt elhatározta magában, az egyik vörös lézernyaláb telibe kapta a főhangár oldalát.

A becsapódást éktelen rázkódás, tüzek és szerte-szét repülő fémdarabok kísérték. Moron gépét kettészelte egy másik gép szárnya, azt már nem lehetett megmondani, hogy annak miként sikerült ezt elkövetnie. Andrus azonnal egy másik vadász után nézett – amint meggyőződött róla, hogy a hangár energiamezeje még él. Nem is tudta, hogy mit remélt… nem talált más működőképes gépet. Mivel a rajokat már korábban kiküldték egy hadgyakorlatra, azok a gépek már mind odakint voltak.

Nem maradt más választása, mint állni és figyelni.

Általában, ha a birodalmiak rajtaütnek a lázadókon, akkor ők inkább menekülni, mint harcolni akarnak. Azonban most senki sem menekült, még egy kósza transzporthajó sem iszkolt el a harctérről… mintha egy Interdictor osztályú romboló is a közelben lenne. A fegyvertelen járművek az állomás oltalmába húzódtak, a harcképesek pedig felvettek valamiféle alakzatot és kimentek a fekete óriás ellen.

A Calysto egy másik, rendhagyó, B2-essel és legalább hat C90-esssel az oldalán indult meg a vész ellen. A TIE vadászgépek azonnal a kis flottácska sorai közé csaptak, velük három raj X-szárnyú próbálta felvenni a harcot – elég sok sikerrel.

Ennek köszönhetően, eleinte ígéretesnek tűntek a dolgok. A B2-esek ostrom alá vették az újfajta csillagrombolót, a vadászgépek és a C90-esek pedig felmorzsolták a birodalmi vadászgépeket. A végére még az állomás lövegei is kimutatták a foguk fehérjét. A birodalmi romboló törzse bele is remegett az elszenvedett találatokba. Ez egészen addig így folytatódott, amíg a fekete óriás célra nem emelte a többi lövegét.

A vörösesen ragyogó lézernyalábok roppant erővel sújtottak le a flottára. Az egyik C90-es azonnal megsemmisült, a másik burkolatából két helyen is tüzek törtek elő. A lázadók nem adták fel, tovább folytatták a harcot, mire célba ért az első rakétasor. Olya rengeteg jött belőlük, hogy még a vadászgépek sem menekülhettek előlük. A heves robbanások, valamint a pilóták fertelmes halálsikolyainak végeztével egy rakás izzó roncsdarab maradt a lázadó flotta helyén – még a TIE vadászgépek sem menekültek a saját gazdájuk tüze alól. Egyedül a Calysto maradt egyben.

Andrus még az életben nem látott olyan rossz állapotban lévő B2-est, mint az a hajó. Ennek ellenére, a Calysto még mindig hősiesen viszonozta a tüzet. Mivel a nehéz turbólézer ágyúkat nem lehetett átszínezni, azok még mindig zöldes lézernyalábokat lőttek. Velük szemben az új romboló vöröses nyalábjai özönlöttek a célpontja felé.

Amikor az újabb sortűz elérte a lázadó hajót, a Calysto törzse úgy széthasadt, mint egy hurkapálca. Lángok martalékává vált Nebulon-B2c osztály egyetlen képviselője.

A hajó pusztulása után már nem sok maradt, ami a hatalmas romboló és a célpontja között állhat – sőt igazából semmi sem. A döbbenetes erővel rendelkező titán immár nyugodtam szétcincálhatta a Sorcerer állomást.

Azonban egyelőre elmaradt a tragikus végkifejlet. Egyszer azért jól megsorozták a létesítményt, de nem pusztították el. Ehelyett átszállóegységeket indítottak, amint meggyőződtek róla, hogy  bázis már nem jelent fenyegetést rájuk. A hangárban lévők magától értetődő módon, nem lelkesedtek az ezrével ideözönlő birodalmiak ötletétől. Szerencsére akadt, aki lelket önthet beléjük.

Mal Berrick egy rajra való katonával együtt masírozott be a helyiségbe.

- Katonák! – szólalt fel erélyesen. – A birodalmiak el akarják foglalni az állomást. Az a valami zavarja a térmeghajtást, ezért nem tudunk elmenekülni. Sajnos problémák akadtak az önmegsemmisítéssel is, tehát nem tudunk a könnyebb úton távozni, de mi az Exodus sejt katonái vagyunk, mi amúgy is a nehezebb utat szeretjük. Az utolsó leheletünkig fogjuk tartani az állomást, ahogy arra felesküdtünk!

A katonák gyorsan éljeneztek egyet, aztán kerestek maguknak valami fedezéket. Moron gyorsan ránézett a koldusra – aki még mindig csak ott feküdt –, aztán a jó öreg Berrick mellé ment. Még mindig tartózkodó volt vele szemben, és a lába között is ott volt a rúgás fájdalma, de inkább ők, mint a birodalmiak.

Sheela érdeke módon, barátian morgott rá.

- Úgy tűnik együtt fogunk meghalni, Moron – szólalt meg Berrick. – Nem igazán volt alkalmam elmondani, de boccs a múltkoriért. Mindenki hasonlóképpen szokott idekerülni, mint ön, mert úgy könnyebb halottnak nyilvánítani őket. Remélem, azt megérti, hogy ebben semmi személyes nincsen. Ezt vegye bocsánatkérésnek.

Andrus egy picit gondolkodni kezdett rajta, hogy elfogadja-e.

A vuki lány már megint morogni kezdett, megkönnyítve a döntését.

- Elfogadom – mondta egy kissé nehézkesen Moron.

- Remek. Akkor… viszlát a túloldalon – mondta Berrick, miközben dokkoltak az első átszállóegységek. Mivel a birodalmiak nem szeretik két kézzel szórni a katonáikat – csak már megszokták –, először egy kiadós adag füst várta a hőseinket. Amikor már az orráig sem látott az ember, akkor lenyíltak a rámpák és megkezdődött a nagy elfoglaló akció. Berrick és a katonák többsége azonnal lőni kezdett.

Moron okos volt, ő nem fedte fel ilyen könnyen helyzetét. Tisztában volt vele, hogy elég lesz akkor meghalnia, ha már jó eséllyel a sírba vihet egy rohamosztagost – ezért lebukott és várt. Hátha megtisztul a káosz.

Azonban nemhogy jobb, hanem egyre rosszabb és rosszabb lett minden. Egyszer egy lázadó, másszor egy birodalmi katona jajveszékelését lehetett hallani a lövések közt. A sűrű füst alig ritkult valamit, a karnyújtásnyira lévő dolgokon kívül csak a lövedékeket lehetett látni. Egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor Moron úgy döntött, elérkezett a cselekvés ideje.

Kihajolt a fedezék mögül, aztán lőni kezdett. Hallotta, hogy eltalált valamit, s biztosra vette, hogy az a valami egy birodalmi rohamosztagos volt. A pillanatnyi örömét két lövés szakította félbe, az egyiket Berrick, a másikat pedig egy rohamosztagos lőtte. Az öreg eltévesztette a célpontját, míg a birodalmi mellkason találta őt. A férfi felkiáltott, ám nem érdekelte a fájdalom. Addig lőtt, amíg kétszer, majd háromszor is eltalálták. Ekkor haragosan a földre rogyott, majd kihunyt benne az élet halovány szikrája. Különös, de Andrus sajnálta őt.

Még Sheela után is rokonszenvet érzett. A lány könnyes szemekkel rohant oda Berrickhez, abban a pillanatban fejbe lőtték. Amint az élettelen test az öreg mellett végezte a padlón, újabb lázadó harcosok estek el.

Moron folytatta a küzdelmet, aztán egy jól megtermett birodalmi került elé. A férfi a földre lökte a puskájával, aztán már lőni készült – de Andrus gyorsabb volt. Lőtt, ámde a fegyverét kirúgták a kezéből – egy másik rohamosztagos volt. A másik birodalmi kifújta magát, aztán rugdosni kezdte a pilótát.

- Ezt neked, te mocsok! – rivallt rá haragosan.

Az a társa, aki az előbb megmentette az életét, úgy döntött, nem rontja el a jó barátja szórakozását. Már úgysem lehetett lövéseket hallani, már biztosították a terepet, tehát nyugodtam szórakozhatnak egy kicsit.

A két rohamosztagos ütni-verte kezdte a szerencsétlent.

Úgy két perc ütleg után Andrus már azt hitte, halálra fogják verni – és így is lett volna, ha nem történik valami rendkívüli. Egy lilás penge gyúlt a füstben, aztán egy suhintás hallatszott, amit egy rohamosztagos jajveszékelése követett. A penge precízen a katona mellkasába állt, ezzel véget vetve az életének.

Hirtelen a helyiségben lévő össze birodalmi rohamosztagos a fénykardos ürgét kezdte lőni – még az a kettő is, akik eddig Moront ütögették és rugdosták. A vöröses lézernyalábokat hamar visszaverte a lila penge, amikor már túl sok jött, akkor hirtelen abbamaradt a fénye. Ekkor mély csend köszöntött a hátborzongató füstben, majd ismét felvillant a kard éle – de most csak egy újabb rohamosztagos haláláig égett.

A kard forgatója szinte akármeddig játszhatta volna ezt a taktikát. Ennek ellenére, úgy egy tucat rohamosztagos levágása után változtatott a harcmodorán. A lila penge immár folyamatosan ragyogott a füstben, vad kiáltások és haragos szikrák léptek a feszült csend helyébe. Mivel Moront annyira megverték, hogy nem tudott felkelni, őt elkerülték a vad kisülések. A férfi esküdni mert volna rá, hogy egy sárgásan égő szempárt látott a füstben… mielőtt még fejbe rúgta volna valaki.

Akkor egy szempillantás alatt elvesztette az eszméletét.

***

Amikor az ember már másodszor ébred fel egy kiadós eszméletvesztésből, átkozni kezdi azt, aki a megpróbáltatásaiért felel. Andrus megpróbálta félretenni a dolgot és inkább arra koncentrált, hogy hová került.

- Magadnál vagy. Keményebb fából faragtak, mint gondoltam – dünnyögte a férfi, s Moron nem hitt a szemének. Ugyanaz a koldus volt, akit a hangárban látott.

- Ki maga? – tette fel a lehető legértelmesebb kérdést. – Ki maga valójában?

- Ez bonyolult, barátocskám. Nevezz Sigilnek!

- Sigil… hallottam már ezt a nevet – nyögte ki egy kicsit zavarosan.

- Kába vagy még. Mondjuk, felrepedt szemöldökkel és ajkakkal én sem beszélnék valami értelmesebben. A sérüléseid túlnyomó részét elfelejtettem rendbe hozni, csak az életveszélyesebbeket kezeltem.

- Miért mentettél meg? – érdeklődött Moron.

- Mondtam már. Kimentem a verandára, szívtam egy kicsit a dantooinei friss levegőből, aztán bevillant egy látomás. Láttam az állomás pusztulását, a sok lázadó értelmetlen halálát és azt a rombolót. Az a hajó keltette fel az érdeklődésemet.

- Berrick azt mondta, hogy zavarta a térmeghajtást. Egy hajó sem… nem lehet ilyen erős. Azok a generátorok leszívják az energiát.

- Pont ezért került a figyelmem központjába. Úgy tűnik, a Birodalom megoldotta a nagy problémáját: egy hajó, ami a gravitációs generátorok ellenére is el tud söpörni egy lázadó flottát. Az információim szerint csak nemrég fejezték be, ez lehetett a végső tesztje. Jelesre vizsgázott.

- Honnan tud erről? Kasumi…

- Óh, ne mondd már, hogy az a kétbalkezes fejvadász is bene van… – rázta a fejét az öreg. – Ez a nap egyre jobb és jobb lesz.

- Honnan ismeri őt?

- Régebben a társam volt, aztán elkergettem magamtól. Nem mondom, hogy nem az én hibám, ami vele történt, de azt sem, hogy nem az övé. Mindketten bűnösök vagyunk azért, amiért lelketlen hárpia lett belőle. Erre akkor jöttem rá, amikor én lettem az új célpontja. Lekergettem egy denoni felhőkarcolóról, többet nem láttam, ám már így is meghalt miatta a fél legénységem… Ugye hét lakat alatt tartjátok?

- Amikor a legutóbb idejött, azt mondta, segíteni akar azzal a rombolóval. Draver nem szívlelte túlzottan, hogy a múltkor telerakta bombával a Windet, ezért egy cella mélységes mélyére került. A húgával már emberségesebbek voltunk, normális szállást kapott, de házi őrizetben marad. Folyton azt mondják… hibát követünk el, amiért nem hallgatunk rájuk a hajó miatt. Nekik lett volna igazuk?

- Igen… nekik. A húga még él?

- Azt mondta, ő is csak pár napja tud róla.

- Heh… Akkor lehet, ez ébresztett benne egy kis emberséget. Nehéz megmondani, hogy melyikük a rosszabb, ő, vagy Selene... az a twi’lek legalább egyenesen megmondja, amit akar. Vele nem találkoztatok véletlenül?

- Még az életben nem hallottam róla.

- Jó, ezek szerint még mindig ott van. Ha ujjat húzol velem, akkor vagy meghalsz, vagy egy olyan helyre kerülsz, ahol azt kívánod: bárcsak kioltottam volna az életedet. Selene is ebbe a kategóriába tartozik. Nincs már túl sok öröme az életben, de egy hozzá hasonló már nem is érdemel mást… Ám „sajnos” ezt az jelenti, hogy a világ két legmegátalkodottabb férge közül csak a rosszabbik áll rendelkezésünkre. Más körülmények közt nem mondanám ezt, de: engedjétek ki Kasumit és fogadjátok el a segítségét. Ki tudja, hátha nem robbant fel a végén mindenkit.

- Mi van önnel? Maga… mi maga egyáltalán?

- Áh, láttál fénykardozni, mi? – kacagott fel Sigil. – Sok háborút megjártam már, tán még a nagy Bel Iblisnél is több halált láttam… de sajnos én már öreg vagyok az ilyesmihez. Nem vagyok már az a könyörtelen akcióhős, aki egész seregeket állít meg. Többé már gyilkolok egy magasabb cél érdekében. Attól tartok, csak ennyit segíthettem – mondta vegyes érzelmekkel az öreg.

- De ön egy jedi… láttam. Skywalker…

- Nem vagyok jedi – ingatta a fejét a férfi. – Luke társaságát pedig a létező legkisebb mértékben sem kívánom. Mindkettőnknek jobb lesz, ha sosem keresztezik egymást az útjaink.

- Ha ön nem Jedi… akkor sith? Hallottam már róluk.

- Sith? Ugyan, ne röhögtess. Ha sith lennék, te már rég nem élnél.

- Akkor mi maga? – kérdezte kerek szemekkel az összevert Moron.

- Nehéz megmondani. Van igazság a mondandódban, a Klónháború idején még igaz Jedik közt harcoltam. Később eltávolodtam a Jó mesteremtől, a Sötét mesterem felnyitotta a szememet. Egy ideig a Sötét oldal követte lettem, egészen addig, amíg el nem szabadultam tőle. A lelkem egyik fel a Jó a másik pedig a Sötét oldalhoz húzott, két énem alakult ki: az egyik a jó a másik a rossz utat követte. Egy ideig váltogatták egymást, úgy másfél-kétévente, egészen addig, amíg meg nem öltem a Jó mesterem. Különös módon, a haldokló mentorom utolsó szavai egy kissé észhez térítettek, annyira azért nem, hogy ne vegyek magamnak egy szép twi’lek szolgát… de ezért egy férfi sem hibáztathat egy másikat. S azért sem, ami lett vele.

- Akkor… most a két oldal között van?

- Ha a két oldal közt lennék, Szürke Jedinek hívnának. A mesterem meggyilkolása óta igaz, hogy egy kicsikét hasonló vagyok… de én nem szeretnék így gondolni magamra. Van, amikor úgy érzem, sokkal több vagyok, mint egy Szürke jedi, de van, mikor csak egy fénykardos elmebetegnek tekintem magam. Ezt már a te asztalod eldönteni, mert még én magam sem tudom, mi vagyok valójában.

- Megmentette az életemet. Azt hiszen, ez… ez jó pontnak számít.

- Meglehet – dünnyögte az öreg. – Ha tudnád, hánnyal több életet vettem el, mint amennyit megmentettem. Akárhogy is, a te bőrödet okkal mentettem meg.

- Igazán elmondhatná, hogy mi az…

- Mint mondtam, aggaszt az a romboló. Új tervezés, ha egy bizonyos időn belül szétlövik, akkor a birodalmiak hajlamosak elszedni a projekt támogatását. Nem túl valószínű, hogy újra megpróbálnák. De ehhez először el kell pusztítanotok.

- Pusztítanotok? Nem inkább: pusztítanunk?

- Látom, nem figyeltél. Én nem szándékozom részt venni ebben a harcban, ezért hoztalak ki téged. Te elmondod, hogy láttad azt a hajót, tehát Kasumi igazat mond. A helyetekben minden lépését szemmel tartanám, de ha azt az illúziót keltitek, hogy szabad, akkor majd segít nektek. Egy csepp emberség sincs benne, de higgyétek el: ha elég sokat ígértek neki, akkor az a romboló seperc alatt darabokban lesz.

- Egyvalamit nem értek… hogy mentünk el, ha az a hajó zavarta a térmeghajtást?

- Okos kérdés. Mondjuk úgy, hogy miután én tönkretettem a Sorcerer létesítmény önmegsemmisítését és hősiesen mészárolgattam a rohamosztagosokat, addig valaki más gondoskodott az új romboló generátorairól. Csak pár másodpercig tudta deaktiválni őket, addig mi pont el tudtunk szökni.

- Ki volt az? – érdeklődött rendületlenül Andrus.

- Az egyetlen jó dolog, amit hozzásegítettem ehhez a világhoz. Én mondtam neki, hogy ne segítsem, erre ő bekommandózta magát a hajóra és még nálam is több birodalmival végzett. Vajon kitől tanulta… Akárhogy is, azt meg kell értened, hogy nem szeretném, ha ő is a háború részese lenne.

- Miért? Ő már segítene?

- Óh, abban biztos vagyok – bólogatott Sigil. – Fiatal még, de valami irdatlanul tapasztaltnak érzi magát. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ellent tudjak mondani egy dicsőséges háborúnak, de a tanítványom… a rézangyalát, már megint elszóltam magam! Mindegy: nem fog segíteni, mert sosem fogtok találkozni.

- Ha ő egy jedi… akkor…

- Jedi? – vonta össze a szemöldökét az öreg. – Nyugi, ő éppoly messze jár már a Jedi fogalmától, mint én annak idején. Gyűlöli a Birodalmat, ezért segítene. Kasumi és Selene pedig a legádázabb ellenségei… eddig még csak megkegyelmezett nekik valahogy, de tényleg nem lenne túl jó ötlet, ha bármelyikükkel is összehozná a sors.

- Értem. Fontos neked – nyugtázta Andrus. – De néha el kell…

- Néha helyettük kell döntést hoznod a saját érdekükben. Ha egy önbizalommal teli fiatal háborúzni megy, akkor jó eséllyel megöleti magát, még egy fair háborúban is, nemhogy ebben a harcban. Sem rá, sem rám nem számíthattok többé, ez így lesz a legjobb mindenkinek. Nem is fogsz már hallani felőlünk.

- Akkor… – próbált mondani valami Andrus, ám az öreg félbeszakította.

- Visszaviszlek a barátaidhoz, pusztulj csak el a nagy szabadságharcodban. Amikor kérdezik, egy szót se mondj nekik az állomásról, kivéve, ha fekete ruhában vannak és nagyon vastag a szemöldökük. Ők már be vannak avatva az Exodus sejt titkába. De rólam egyikőjük sem tud és ez jobb, ha így is marad.

- A hangárba is beengedtek – vetette fel a férfi. 

- Nem engedtek. Ha valaki eleget tud az Erőről, akkor mindenféle legyintgetések híján is manipulálni tudja mások elméjét. Mindegyikükkel elhitettem, hogy nem vagyok ott, aki nagyon érdeklődött volna utánam. Bár nekem általában nem ez a stílusom. Te azért láttál, mert kezdettől fogva kiszemeltelek. Láttam a halálodat abban a látomásban, és pont tökéletesnek ítéltelek a feladatra. Mondhatni, a halálod mentette meg az életedet.

- Ez… ez egész megtisztelő  – mondta a férfi.

- Gondolom, az már magától értetődőt, hogy rólam soha senkinek egy szót sem szólhatsz. Ez alól Kasumi sem kivétel. Nem tenne jót neked, ha mégis szárnyra kapna a hír, miszerint én még az élők sorában vagyok.

- Azt hiszem, ennyivel még tartozom – felelte Andrus. – De maga hogy akar a Windre vinni úgy, hogy senki sem szerez tudomást magáról? Oda nem lehet csak úgy berepülni, kidobni a csomagot, aztán elmenni – közben észrevette, hogy Sigil egy sodrófát szorongat a kezében. – Oó…

- Bocsi – mondta, aztán rásózott egyet Moron képére.

***

Mivel hősünk a keményebb fickók közé tartozik, ezért Sigil csak másodszorra tudta leütni a sodrófával. Moront hét órával az eset után találták meg, a Wind előtt lebegett eszméletlenül egy űrruhában. Azonnal a gyengélkedőre vitték. Bár nem szenvedett életveszélyes sérülést, az orvosdroidok a baktatartály mellett döntöttek.

Miután Andrus három napon keresztül pelenkában lebegett a bajtársai előtt, adtak neki annyi méltóságot, hogy egy szál alsógatyában kifektették egy ágyra. Ott már viszonylag emberséges körülmények közt térhetett magához.

Már megint – gondolta magában Moron. Harmadszorra már kezdte unni a dolgot, de azért kíváncsi volt rá, hogy ezúttal hová került.

- Hát ébren vagy! – szólalt meg Shadree aggódóan. A nő szemei drágakövekként ragyogtak, az arcán látszott, milyen sokat jelent neki Andrus.

- Egyelőre – nyögte ki a férfi. – Mi történt?

- Vészjelzést fogtunk, odamentünk és majdnem elütöttünk. Ezek szerint semmit sem tudsz arról, hogy kerültél EXO ruhában a semmi közepére?

- Nem igazán… csak egyvalami rémlik. Az a hajó… az a nagy fekete rettenet, amiről Kasumi is beszélt – hazudott a szerelme képébe Moron.

- Biztos? Mert ha igazat mondott, akkor kiengedjük.

- Biztos – próbált bólogatni a férfi, de a nyaka még mindig nem az igazi.

- Jaj, szegénykém. Mindjárt szólok a többieknek is, hogy már ébren vagy.

- Ne… – emelte meg a kezét. – Egyedül akarok lenni.  

- Rendben – bólintott rá Shadree. – Tudod, ha nem lennél ilyen végtelenül pocsék állapotban, akkor most a kabinomba is beengednélek egy „különleges” éjszakára – cukkolta egy kicsit.

- Jól vagyok! – horkant fel a sérült. – Én… én egészen jól érze… magam…

- Csillapodj kalandorom, majd talán legközelebb –  mosolyodott el a nő, aztán kecses léptekkel hagyta el a helyiséget.

Moron nem tudta hogy vigasztalni magát, csak a „Lehetett volna rosszabb is” mondat jutott újra és újra az eszébe. De ezt nehéz elfogadni, elvégre őt ma tökön rúgta egy dühös vuki, fejbe vágták egy fémszékkel; padlóra lökték, majd összeverték a birodalmi rohamosztagosok, csak azért, hogy utána fejbe rúgták egy vérbeli rohamosztagos-bakanccsal, azután meg addig ütötték egy sodrófával, amíg harmadszorra is el nem vesztette az eszméletét. Végül is, akár még ki is herélhették volna… ha ilyen daliás mértékben remekel a szerencséje.

- De ez akkor sem fair… 

Írta

Darth Raven